Eltérő lehet a jegybankok reakciója a háború okozta energiaársokkra

Az amerikai–izraeli–iráni konfliktus a hónap eleji kirobbanása óta nemcsak geopolitikai, hanem kifejezetten gazdasági kérdéssé is vált. A feszültség egyik legfontosabb következménye a Hormuzi-szoros részleges lezárása, ami azonnal a globális energiaellátás egyik szűk keresztmetszetére irányította a figyelmet. Nem véletlenül: a világ olaj- és LNG-kereskedelmének körülbelül ötöde ezen az útvonalon halad át, így már a részleges korlátozás is elég ahhoz, hogy a piacok kockázati felárat építsenek az árakba. A konfliktus tehát azért lett globális gazdasági téma, mert a szállítási útvonalak sérülékenysége gyorsan átfordul energiaár-emelkedésbe, az energiaárak pedig a modern gazdaságokban szinte minden termék és szolgáltatás költségszerkezetében jelen vannak. A pénzügyi piacok reakciója ennek megfelelően ideges volt, ugyanakkor a források szerint a piaci vihar legrosszabb része akár már lecsengőben is lehet. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a kockázatok eltűntek: a konfliktus lefutása, a szoros helyzete és az esetleges további eszkaláció továbbra is meghatározhatja a következő hetek árazását. 

Az energiaársokk tényei a rendelkezésre álló információk alapján elég egyértelműek. Az olaj ára a háború kitörése óta nagyjából 60%-kal emelkedett. Az európai földgázár ennél is nagyobbat ugrott: körülbelül 100%-kal került feljebb a háború előtti szinthez képest. Ezek az elmozdulások azért minősülnek „sokknak”, mert gyorsan következtek be, nagy mértékűek, és mindezt magas bizonytalanság mellett láttuk: a piac nemcsak a jelenlegi kínálati helyzetet, hanem a szállítási útvonalak jövőbeli biztonságát is árazza.

Az energiaár-emelkedés több csatornán keresztül gyűrűzik be a gazdaságba, és éppen ez teszi a helyzetet kényessé a monetáris politikának. Az első az inflációs csatorna. Ennek van közvetlen része: a háztartások a mindennapokban az üzemanyag- és energiaárakon keresztül találkoznak vele. Emellett erős a közvetett hatás is: a szállítás drágulása és a termelési költségek emelkedése beépülhet a termékek és szolgáltatások áraiba, vagyis a sokk nem áll meg a benzinkútnál és a rezsiszámlánál. A második a növekedési csatorna. Tartósan magas energiaárak mellett romolhatnak a reáljövedelmek, ami visszafoghatja a fogyasztást. A vállalatok oldalán költségsokk jelentkezik: a drágább energia és szállítás szűkítheti a profitmarzsokat, óvatosabbá teheti a készletezést, és általában rontja a tervezhetőséget. Mindez összességében lassíthatja a reálgazdasági növekedést. 

A harmadik a bizonytalansági csatorna. Ha a háztartások és a cégek úgy érzik, hogy a következő hónapok kimenetele nehezen belátható, akkor nőhet az óvatossági megtakarítási hajlandóság, és halasztódhatnak a beruházások. Ez a hatás különösen akkor erős, amikor a sokk nem pusztán árváltozás, hanem geopolitikai kockázat is, amelynek időtávja és intenzitása nehezen becsülhető.

Ezek a csatornák együtt hozzák létre a jegybankok klasszikus dilemmáját: az infláció és a növekedés kockázatai egyszerre erősödhetnek. Ha a jegybank az inflációt látja dominánsnak, szigorúbb hangot üthet meg, hogy megakadályozza az árnyomás tartóssá válását. Ha viszont a növekedési lassulás jelei erősödnek, a túlzott szigorítás könnyen ráerősíthet a fékező folyamatokra. A döntést az is nehezíti, hogy nem mindegy, a sokk mennyire tartós. Egy átmenetinek tűnő energiaár-ugrás más választ indokolhat, mint egy elhúzódó, a várakozásokat is átformáló drágulás. Kulcskérdés a másodkörös hatások megjelenése: ha a vállalatok széles körben és tartósan áthárítják a költségeket, illetve ha a bér- és árazási döntésekben rögzül a magasabb infláció, akkor a jegybankok mozgástere szűkül. Ugyanígy fontos, hogyan alakulnak az inflációs várakozások: ha romlanak, a monetáris politika kommunikációs és hitelességi kihívással is szembesül. 

Mindezek miatt a jegybankok reakciója eltérő lehet, még akkor is, ha ugyanazt a globális energiaár-sokkot érzékelik. Az egyik ok a kiinduló helyzet különbsége: nem azonos inflációs pályáról, nem azonos gazdasági ciklusból és nem azonos korábbi kamatszintről indulnak. Ahol eleve magasabb az inflációs nyomás, ott kisebb a tolerancia egy újabb árhullám iránt; ahol a növekedés eleve törékenyebb, ott nagyobb lehet a késztetés a kivárásra. A másik ok az energiaimport-függőség és az árérzékenység eltérése. Azok a gazdaságok, amelyek jobban kitettek az importált energiának, közvetlenebbül és gyorsabban érzik meg az árugrást az inflációban és a vállalati költségekben. Másutt a sokk tompábban jelenhet meg, vagy a gazdaság szerkezete miatt lassabban gyűrűzik be. A harmadik ok az árfolyam- és pénzügyi stabilitási szempont. Egy geopolitikai sokk idején a kockázatkerülés felerősödhet, a tőkepiaci hangulat gyorsan változhat, ami egyes országokban az árfolyamra és a finanszírozási feltételekre is nyomást helyezhet. Ilyenkor a jegybankoknak nemcsak az infláció és a növekedés, hanem a pénzügyi stabilitás felől is mérlegelniük kell. 

Általános keretben három, egymástól jól elkülöníthető jegybanki forgatókönyv rajzolódik ki. A szigorúbb vagy óvatosabb reakció akkor valószínű, ha az inflációs kockázat dominál, és a várakozások romlásának jelei látszanak. A kiváró reakció akkor lehet racionális, ha a sokk átmenetinek tűnik, és közben a növekedési kockázatok erősödnek, vagyis a jegybank nem akar egy bizonytalan, gyorsan változó helyzetben túl nagyot lépni. A növekedést védő reakció pedig akkor kerülhet előtérbe, ha a reálgazdasági lassulás jelei gyorsan erősödnek, és a döntéshozók úgy ítélik meg, hogy a keresleti oldal gyengülése önmagában is fékezheti az inflációt. 

A piaci környezetet a források alapján kettősség jellemzi. Egyrészt van esély arra, hogy a pénzügyi piaci vihar enyhül, különösen akkor, ha a konfliktus lefutása kiszámíthatóbbá válik, vagy ha a Hormuzi-szoros helyzete rendeződik. Másrészt a kockázatok fennmaradnak: a piacok érzékenyen figyelik a szállítási útvonalak biztonságát, az energiaárak alakulását, és azt, hogy a konfliktus inkább eszkaláció vagy deeszkaláció irányába mozdul-e. 

A következő hetekben három dolgot érdemes különösen figyelni. Az első az energiaárak tartóssága: az olaj és az európai földgáz esetében az a döntő, hogy a mostani szintek mennyire bizonyulnak átmenetinek. A második az inflációs várakozások és a másodkörös hatások jelei: mennyire épül be a drágulás a szélesebb árképzésbe. A harmadik a jegybanki kommunikáció: látszik-e hangsúlyeltolódás az inflációról a növekedésre, vagy épp fordítva, és mennyire próbálják a döntéshozók a bizonytalanságot „szavakkal” kezelni egy olyan helyzetben, ahol a geopolitika gyorsabban mozog, mint a monetáris politika szokásos időhorizontja.

Forrás: Világgazdaság - eredeti cikk linkje: Eltérő lehet a jegybankok reakciója a háború okozta energiaársokkra